Civilben orvosként, gyerekpszichiáterként dolgozol. Mennyire érzed ennek a termékenyítő hatását a fotográfiai praxisodban? Kölcsönhatásban van vagy inkább komplementer viszonyban egészíti ki egymást az életedben ez a két hivatás?
Nem szeretem keverni a két dolgot, sőt, igyekszem elválasztani. Tagadhatatlan azonban, hogy a pszichológiához való vonzódásom meghatározó a fotográfiai munkáimban. Ez sokszor tetten érhető a témaválasztásban, a projektjeim koncepciójában és talán valamiféle többletérzékenységet is jelent. Gyermekkorom óta érdekelt a pszichológia és a vizualitás. Rengeteg filmet néztem, és kifejezetten kedveltem azokat a filmeseket, akiknek a munkáiban a képzőművészetnek és a pszichológiának jelentős szerep jutott, mint mondjuk Tarkovszkij, Greenaway vagy Kubrick esetén. Később írtam is néhány cikket, illetve tartottam előadásokat a film és pszichológiai kapcsolatáról. Visszatekintve úgy tűnik, sok évet „elpazaroltam”. Gyerekkoromból csak a családi képekre és némi fotószakkörös laborálásra emlékszem, mert jóval később, a 30-as éveimben kezdtem el komolyabban foglalkozni a fotográfiával. Nem elégített ki a filmnézés, szerettem volna létrehozni vizuális dolgokat, viszont akkoriban még a mozgófilmkészítés szinte elérhetetlen volt, maradt az állókép, amit ma már persze nem bánok.
Nagyon hamar rájöttem, hogy csak úgy lefényképezni egy látványt semmiféle izgalmat nem okoz. Törekedni kezdtem arra, hogy a képeim már a saját átszűrt, átalakított valóságomat mutassák, és így remélem, megszólítják a nézőt. Belép a képbe a pszichológia, személyes utakat, asszociációkat indít el bennük. Ebben a témában mindig emlegetni szoktam Rudolf Arnheim szavait: soha senki nem tárgyalta úgy a művészeti alkotást vagy a megértés folyamatait, hogy egyszersmind ne beszélt volna pszichológiáról is. A digitalizációval azért visszatért a filmkészítés is az életembe, manapság gyakran készítek mindenféle kisfilmet is.
Debrecenben élted le életed nagy részét. Mi tartott itt a városban? Mit láttál és/vagy látsz inspirálónak a helyben?
Debrecen közelében születtem, középiskolás koromtól Debrecen az otthonom. Elég röghöz kötött vagyok, nehezen tudom elképzelni, hogy tartósan máshol éljek. Ez valószínűleg nem a hely varázsából, hanem a személyiségemből fakad. Racionálisan nézve gyakran úgy érzem – akár csak a kultúrát, művészetet figyelem véve –, hogy kis hazánk egypólusú ország, és Budapest innen nem kétszázhúsz, hanem több ezer kilométerre van. Engem leginkább emberek, gondolatok, beszélgetések, érzelmek inspirálnak. A fotótörténetben vagy a kortárs művészetben számomra sok inspiráló egyéniség van, kedvenceim Lartigue, Witkin, Atget, Man Ray és Sally Mann. A hazaiak közül természetesen megkerülhetetlen Kerekes Gábor, aki az általam is képviselt műfajban olyan dolgokat teremtett, amelyek miatt nagyon nehéz elhagyni a nyomvonalát.
A korai, színes képeiden sokat kísérleteztél a szociofotó műfajával, ezeken a – például egy átmeneti otthonban készült – képeken mintha nagyobb szerep jutna az olyan helyzeteknek, amelyek a szituációban megtalált test történetéről mesélnek. Miért mondtál le az egyszerűbb technológia kínálta spontaneitásról és a színekről az időigényesebb és körülményesebb eljárásokkal létrehozott, fekete-fehér művek javára?
Mindig is érdekelt a dokumentarizmus, és már korai munkáimban is megjelentek szociálisan érzékeny témák. Ezt a vonzalmat erősítette meg az is, hogy fotográfiai irányú képzésemet a Stalter Gyögy által fémjelzett fotós iskolában kaptam. Ezek után nem meglepő, hogy a szubjetív dokumentarizmus vagy az emberábrázolás még közelebb került hozzám. Ez volt az az időszak, ami teljesen új lendületet adott. Nem feltétlenül a konkrét gyakorlati tudás megszerzésére gondolok, inkább az ott tanító mesterek szemléletformáló erejére, ami nagy hatással volt rám. Manapság is foglalkozom a közép-kelet-európai lét sajátosságaival (pl. Godot sorozat), illetve bizonyos szempontból diszkriminált csoportok bemutatásával (pl. Külső határ sorozat). Természetesen ezek a jelenleg általam használt technikák miatt nem elkapott pillanatok, ezek „lassú képek”.
A történelmi fotóeljárások megismerésében sokat köszönhetek Seres Gézának, aki a Debreceni Új Fotóműhely vezetője. Sokat segített a kezdeti lépéseknél és az archaikus technikák irányában történő eltökéltségével, szenvedélyességével megfertőzött. Mondogathatnám azt a klisét, hogy fotózz tudatosan fekete fehérben és akkor a tartalomra lehet koncentrálni, de valójában az ezekkel a technikákkal történt foglalatoskodás természetes módon tüntette el a színeket. Képeimen nem szeretném azt a látványt visszanézni, amit a valóságban bárki megfigyelhet, de ebben csak kis szerepe van a színek eltűnésének. Nincs bajom a színekkel, sőt mostanában dagerrotípiák készítésével kísérletezem, a technikát kreatívan használva „földöntúli” színeket igyekszem létrehozni.
2019-ben és 2020-ban három kiállítással összegeztem eddigi pályámat. Az Időszámításom előtt (FUGA – Budapesti Építészeti Központ) című kiállításon a korai munkákat, az Időszámításom után (B32 Galéria és Kultúrtér) tárlaton a kb. 10 évre visszanyúló összefoglaló projektjeimet, az Időszámításom szerint (b24 Galéria) esetén pedig a saját jövőbeli terveimre utaló képeket mutattam be. Az „időszámítás” kifejezéssel itt a saját időszámításomra utaltam. Ez az az időpont, amikortól kizárólag nedves kollódiumos vagy megjelenésében ehhez hasonló módszerekkel készítettem fotóimat.
Kivételes anyagismeretre tettél szert, miközben gyakorlatilag minden történelmi fotóeljárást kipróbáltál, újra felfedeztél, de leginkább ehhez a 2010 óta alkalmazott eljáráshoz vonzódsz, mi ennek az oka?
Igen, felvételeim nagy részét nedves kollódiumos eljárással vagy a végső megjelenésben hasonló saját készítésű zselatinos ezüst üveglemezre készítem. Nem tagadom, hogy először engem is ezen felvételek semmihez nem hasonlítható megjelenése, kontrasztja, tónusrendje, felbontása, egyedi hibái nyűgöztek le. Jobban megismerve ezt a technikát nagyon alkalmasnak találtam a kreatív anyaghasználatra. Mivel az eljárás a maga idejében csupán néhány évtizedig volt népszerű úgy gondolom, hogy rengeteg új lehetőséget, titkot rejt, a kísérletező énemhez nagyon passzol. Az is nagyszerű érzés, hogy a lemezedre öntött fényérzékeny emulzióba a fény közvetlenül „belevési magát, megrajzolva a képet”, a nyersanyag megegyezik a végeredménnyel.
A gondolatorientált konceptualizmus hatása nem múlt el nyomtalanul – ez még a kortárs fotográfiára is igaznak tűnik –, ugyanakkor az elmúlt évtizedekben újra felélénkült a tárgyak anyagszerűsége iránti figyelem. A posztinternet-művészek a világháló esztétikáját és tartalmait a matériához rendelve, egy-egy térbeli szituációban értelmezik újra. A digitális képalkotó eljárások tőled sem állnak távol, de radikálisan más stratégiával dolgozol, a legtöbb képedre egyfajta „korfeledtség” jellemző, adatolás hiányában nehéz volna kitalálni, mikor is készültek. Tudatosan tüntetsz az archaikus fotóeljárások alkalmazásával a digitális képek túltermelése és korlátlan terjesztése ellen, hogy visszanyerd a képek auratikusságát?
Abszolút kiállok és képviselem a klasszikus fotográfia értékeit, de egyáltalán nem szeretnék tüntetni. Olyannyira nem, hogy bár egy korrekt képaláíráshoz a technika leírása is hozzátartozik, de gyakran legszívesebben elhagynám. Nem hiszem, hogy egy kézműves eljárással készült kép csupán a technika miatt jobb lesz egy digitális felvételtől. Én is mindig jó képet szeretnék csinálni, de ez egy örök bizonytalanság, hogy elég jó lesz-e a fotó. Ezekre nincsenek kitaposott utak, sohasem lehetsz biztos a dolgodban, és senki nem fogja megmondani, hogy érheted ezt el. Lelkifurdalás nélkül átlépem a tiszta fotográfiai vonal határait, gyakran a végeredmény érdekében vegyítem a modern kor digitális vívmányait kézműves technikákkal. A jelenleg tervezett munkámban – hosszú kihagyás után – szinte csak digitális fényképezőgépet fogok használni.
Számomra az archaikus eljárásokkal való foglalkozás egyszerre nagyon fontos és egyáltalán nem fontos. Egyik oldalról: ugyan nem egy trendi dolog, de tisztelem a mesterséget, nekem még számít a mesterségbeli tudás, az anyaggal való közvetlen kapcsolat. Szeretem kézbe venni a képet, mint tárgyat, ami ezekkel a technikákkal elkészítve gyakran egyetlen és megismételhetetlen. Vonz a sötétkamra, a magány, a vörös fényben eltöltött idő. A másik oldalról: nem szeretném az archaizálók útját járni. A hagyományőrzést nagyon tisztelem, de emiatt sohasem készítenék ilyen felvételeket. Alapvetően a vegytant sem szeretem, nem hoz izgalomba, csak kénytelen voltam sok mindent elsajátítani a jó minőségű végeredmény elérése érdekében. A történelmi fotóeljárások számomra a kreatív, kísérletező fotóhasználatot teremtik meg. Bizonyos időszakokban sok képet készítettem, olykor talán már kényszeres módon. Külső szemlélő talán nem látja az ívet, nem érti a számomra természetessé vált fényképkészítési módszer gyökerét, lényegét… ez nem más, mint a szenvedélyes kísérletezés. Talán nem véletlen, hogy nagy kedvencem a kísérletező Man Ray.
Man Ray emblematikus fotói közé tartoznak azok a portrék, amelyeken a Rrose Selavyvá átalakult Duchamp tűnik fel, utóbbi egyébként is szívesen használt álneveket. A Burai Árpáddal közös, Fictures (2021) című projektetekben ti is kísérletet tettetek a befogadói viszonyok felforgatására, hiszen a portréfotóknak áldokumentarista jelleget kölcsönöznek a játékos képaláírások, amelyek kifejtett történetek formájában is megerősítést nyernek a botrányos, különös élettörténeteket előtérbe állító Burai-kisprózákkal. Mintha Susan Sontag megjegyzését igazolnátok, aki A szenvedés képeiben azt írta, a fényképek csak arra várnak, hogy felirataik értelmezzék, illetve meghamisítsák őket. Vajon minden fénykép ki van szolgáltatva a szövegek akaratának? Utaltál rá, hogy szíved szerint sokszor inkább elhagynád a képaláírásokat, mi az akadálya?
A képaláírások fontosak, részét képezik egy fotográfia bemutatásának. A technika megnevezése szempontjából utaltam rá, hogy a néző megszólításához nem feltétlenül kell tudnia, hogy milyen módszerrel készült a kép. A fotó címe, mint szöveg meghatározó lehet. Van amikor nagyon fontos egy képcím, lsd a Fictures sorozatom, mert jelentős szerepe van a koncepció szempontjából, de legtöbbször igyekszem a címet elhagyni, a jó befogadónak nem kell segítség.
Engem is erőteljesen foglalkoztatnak a fotográfia alap gondolatai, a tér-idő, a valóság-virtualitás és az igaz-hamis fogalmak határai. A technikákkal való kísérletezés során a valóság illúziójának keltése számomra nagyon izgalmas dolog. Számos projektem ezt a témakört járja körül. Évek óta foglalkozom a virtuális sorozattal. Felvételek készülnek analóg módon, emellett csak digitálisan elérhető, bár valós vagy teljesen virtuális szereplőkről, helyszínekről, tájakról (internet, talált üvegnegatívok videó játékok szereplői). Távolról szemlélve az egymás mellett installált képeken a valóság és a virtualitás határai elmosódnak, a szemlélőnek az előzmények ismerete nélkül csak az egyedi képek vannak. De említhetem a Timepixels projektet is. Ebben kísérletet teszek „idő láthatóvá tételére”. Megváltozik a tér, másképpen képződik le a látvány és a történet. A felvételeken 30-90 másodperc videófelvétel történései rögzülnek egy állóképben. A képek kiindulása mozgófilm, a videó képkocákra, a képkockák pixelekre való bontása után újra épül a kép. A végső megjelenés nagyon valódi, egyedi, kézbe fogható, zömében történelmi technikával készült.
Ebbe a sorba illeszkedik az általad említett Fictures projekt is. A face news korában a „valóságábrázolás” a médiában nagyon bizonytalan kifejezésévé vált.
A projektben szereplő képeken klasszikus fotográfiai eszközöket használva különleges emberek mutatok be. Ebben az esetben, a hitelesség erősítése miatt nagyon fontos szerep jut a precíz képaláírásoknak (név, helyszín, időpont). A képeket kísérik a képen szereplők életének fontos eseményeit vagy csak gondolatit idéző szövegek. Emberábrázolás és képaláírás. A kép, a szöveg és a befogadó háromszögéből születik meg egy sajátos valóság, amely lehet, hogy igazi, de az is lehet, hogy nem az. Az olvasó-nézőre van bízva A technika itt is, mint a korábbiak esetében a végeredmény szolgálatába van állítva. Az anyagi világhoz erősen köthető, történelmi eljárások még inkább a jelen, a valóságos, az ott és akkor megtörténtség érzését erősítik.
Három év alatt három kiadványod is megjelent, a 10 éves periódus képeiből válogató szép album után a két frissebb már kép és szöveg viszonylatait kutatja, szépírókkal kollaborációban. Milyen lehetőséget látsz a művészetközi együttműködésekben, és egyáltalán ezekben az exkluzív, limitált példányszámú albumokban?
Én nagyon bízom benne, ahogy az analóg fotográfiának úgy a valódi könyvnek is van jövője. Azt is tudom, hogy kizárólag printfetisisztának manapság már nem lehet lenni. Amennyire szeretem a fotográfiában az anyagokkal való kapcsolatot úgy kedvemre való a lapok fogása, a lapozás, az illat és az hogy egy könyv a lakásban helyet követel magának, nem bújhat el fájlok formájában. Egy fotóalbumra, amiben egybekötve képek vannak még inkább igaz ez. A Silver albumban saját gondolatmenetem szerint sűrítettem össze sok év képeit. Kézbe fogható képek, kézbe fogható könyvben ,ami remélem, mint tárgy önállóan is megállja a helyét. Magas minőségű lett a kiadás és a fotográfiai hagyományokat is megidézően limitált példányszámú, sorszámozott, aláírt. A másik két könyvben képek és szövegek együtt jelennek meg. A Levegő című kis, intim albumban Kis Mónika írt képeimhez komoly, zömében komor, súlyos szövegeket. A korábban említett Fictures albumban pedig Burai Árpi írt olykor megdöbbentő, bizarr, hol vicces vagy botrányos, történeteket.
Alapvetően is irodalom kedvelő vagyok. Jó együttállás,ha egy helyen, egymást erősítve jön létre médiumok közötti dialógus. Mennyire izgalmas dolog, hogy egy képedről egy másik szerző a saját médiuma formanyelvét jól használva tud beszélni, még az is lehet, hogy érthetőbben teszi, de mindenképpen más aspektusból közvetít. A betű és a kép együtt pedig nekem papírért kiállt.
Utaltál már a korszakzárást sugalló kiállításhármasra. A jövő irányába tekintő Időszámításom szerint esetén egy különleges, a b24 Galéria terét vörös fényével uraló installáció is helyet kapott. A Testképek (2020) sorozat darabjain röntgenfelvételekre friss exponálással rögzítettél újabb réteget. Érdekel a fotóművészet határain túlra mutató kísérletezés, ezzel is kísérletezel?
Igen, ezeknek az alapja is a kísérletezgetés, a médiumok keverése, a valóság-virtualitás kettősségével, a valóság-látvány áthangolásával való foglalkozás. A technika itt is ezt szolgálja. Korábban Archaikus layerek elnevéssel készítettem már több rétegből álló képeket, nagyon hasonlóan a Testképekhez. Tiszta üvegen az ambrotípiák (nedves kollódiumos pozitív) transzparensek, pozitív képként azon részleteket látjuk csak, melyek mögött fekete háttér van. A transzparencia lehetőséget ad több réteg (lemez, vagy a testképek esetén egymásra öntött fényérzékeny rétegek) együttes használatára, a végeredmény, megváltozott látvány az egymás mögé helyezett rétegekből alakul ki, hasonlóan mint a photoshopban az egymáson lévő layerek esetében. A Testképeken egy adott tetrészről készült röntgen felvételre került felöntve egy új réteg érzékenyített kollódium és ezt a kamerában újra exponáltam. Az így többrétegűvé vált röntgen film egy átvilágító lightboxba került és két arcát mutatja. Hátulról átvilágítva az eredeti röntgen felvétel mutatkozik, csupán elülső beeső fényt használva(mint nedves kollódiumos pozitív)a második réteg képe látható csupán.
A képeidre egyfajta sokhangúság jellemző, amihez a technikai kísérletezés mellett a változatos tárgyválasztás is hozzájárul. Van-e kedvenc témád? Engem különösen az egy-egy objektumot központba állító tárgyfotóid nyűgöznek le, amelyeket áthat egy metafizikai bizonytalanság. Inkább az emberre utaló nyomok érdekelnek – mint az a Mikrokozmosz sorozat (2012) esetén érezhető, ahol a testfragmentumok maguk tesznek szert tárgyszerű minőségre –, vagy inkább mint ember által kisajátított, formát kapó matériák érdekesek számodra a tárgyak?
Nem tudnék kedvenc témát választani: A nedves kollódiumos eljárásban a portrékészítésnek vannak a legnagyobb hagyományai, ennek ellenére engem manapság ez izgat a legkevésbé. A tárgyak fotózása számomra semmiképpen nem alkalmazott módon való megjelenítés. Egyrészt kihívás abból a szempontból, hogy mennyire vagy képes az ismert formanyelvet jól használni és ezzel pontosan kifejezni valamit. Ezzel szemben, ami sokkal izgalmasabb hogyan tudod a valóságot átalakítani, a konkrét objektnek más, akár szimbolikus jelentéseket adni. A tárgyat a magától értetődő funkciójától megszabadítani, más jelentésekkel felruházni. A Mikrokozmosz sorozatban a test-testrész tárgyiasítása történik meg. A testet mint a Hellenisztikus hagyomány szerinti „kis világunkat” vizuálisan meghatározott szerkezet jellemi. Sejtek, szövetek, szervek sérülékenyek, akár csak a kollódium. Életünkben és halálunk után nyomokat viselnek, történeteket mesélnek. Ezek megőrizhetők.
Egy ideje a mesterségbeli tudás átadásában is nagy szerepet vállalsz, workshopokat is tartasz, a gyakorlati és elméleti ismeretek átadásán dolgozol. Milyennek látod az újabb fotós generációt, és egyáltalán mi az a három dolog, amire minden a profizmus irányába törekvő fotósnak felhívnád a figyelmét?
Egyéni és csoportos formában tartok bemutatókat vagy workshopokat. Idén nyáron, már sokadik éve rendezem meg a saját Brownhand kollódiumos workshopot. Az utóbbi években a Bugaci Kontakt Fotográfiai táborral kötöttük össze ezt az eseményt. A résztvevők közeli bepillantást kaphatnak az eljárás rejtelmeibe, kipróbálhatják magukat a gyakorlatban, inspirálódhatnak, új szemléletet szerezhetnek vagy akár az ezekkel a technikákkal való komolyabb, elhivatott foglalatoskodás kezdeti lépéseit is megtehetik. Mindegyikre volt már példa. Ezekben az összejövetelekben én a lelassulást, a szemléletformálást és az együttlét örömét látom a legfontosabbnak.
Technikától és képzettségtől függetlenül sok tehetséges fiatal munkálkodását figyelem. Tanácsot semmiképpen sem adnék, inkább magamnak címezem, de hátha más is megszívleli: Az első az, hogy ne feledkezz el a mesterségről, szerezz minél több tudást, nézz rengeteg képet, tanulmányozd a fotótörténetet és a kortárs áramlatokat is. A második hogy néha tedd le a gépet és foglalkozz minden más művészeti ággal akár aktívan vagy passzívan, merülj el egy kicsit a világ nagy művészeti áramlataiba. A harmadik pedig az, hogy a fotográfiához is (mint sok más mindenhez) csak szenvedélyesen lehet közelíteni. Te magad legyél az oka annak, hogy fényképet készítesz. Amennyire lehet, 1-2 referencia személy kivételével ne foglalkozz azzal, hogy mások mit gondolnak a művészetről vagy a művészetedről, az vagy amit magadról gondolsz. Nehéz ezeket megtenni én is igyekszem, még tanulom…